Amikor a túl sok opció visszahúz
Van egy visszatérő minta, amit újra és újra látok...
Amióta a rehabilitációban dolgozom, kétszer-háromszor már megtörtént velem, és mostanában megint adódott egy olyan eset, amely ismét ön-, és vállalkozásvizsgálatra késztetett.
Szerintem aki kellőképp lelkiismeretes szakember, egyből önmagát szkenneli le: mit hibázott, ill. hibázott-e egyáltalán.
Egy ismerős hívott, aki kétségbeesetten szerette volna, ha elmulasztom sportoló gyermekének a hátfájdalmát. Minél hamarabb időpontot néztünk.
Az első alkalom a vizsgálatról szól: hogy megértsem a gyökér problémát. Meglássam a mintát, miért tartós a fájdalom, mi az, amit túlterhel, mi az, amit használ/nem használ heti ötször a sportja során.
Nemcsak a fájdalmat szeretném eltüntetni, hanem azt is megnézni, milyen mozgásminta az a sportjában, ami kiváltja és fenntartja a fájdalmat, mert így tudunk dolgozni ellene hatékonyan.
A fejemben ilyenkor már körvonalazódik, milyen feladatokkal fogunk indulni a következő alkalommal. Így történt aznap is: az információk, a tesztek, és egy viszonylag rövid hátkezelés után megbeszéltük, milyen lazító és egyéb feladatokat kell otthon végezni. Megvolt az irány, merre megyünk.
Újabb időpontot egyeztettünk, egy hét múlvára, és az volt a tervem, hogy akkor már sportspecifikusan haladunk tovább. Feltételezésem (és tapasztalataim) szerint akkorra már észrevehető lesz már valamilyen szintű pozitív változás.
Azonban az első alkalom nem arra való, hogy eldöntsd, működik-e — hanem arra, hogy elkezdődjön a folyamat.
5-6 nap hullámzóan telt el a visszajelzések alapján: hol fájt a gyerkőcnek, hol nem. A kezelés után viszont egy napra teljesen eltűnt a fájdalom. Az edzések változatlanul folytatódtak.
Én közben kidolgoztam egy rövid távú mozgásanyagot, amivel tovább mentünk volna.
6 nap után az ismerős jelezte, hogy traumatológushoz kért időpontot, valamint a sportkórházba, és egy másik szakemberhez is. Kérte, hogy töröljem az időpontot.
Nem mondom, hogy nem kerestem az állam valahol a földön, de leginkább csak értetlenül álltam. Ez komoly?
Mert szakmailag ez az a pont, amikor még el sem kezdődött a munka.
Azt gondolom, hogy fájdalomban és bizonytalanságban az ember természetes módon több irányba kezd el keresni megoldást. Ez nem hiba, hanem egyfajta kapkodó biztonságkeresés.
A probléma szerintem ott van, amikor egyik megközelítés sem kap(hat) elég időt ahhoz, hogy a valódi hatását meglássuk.
Ilyenkor nem a módszer "nem működik", hanem a folyamat szakad meg túl korán.
A túl sok opció nem szabadságot ad, hanem szétszórja a figyelmet és az energiát.
...és így valójában egyik irány sem kap esélyt arra, hogy működjön.
De egy kicsit még tovább megyek: ez inkább egy önszabotázs.
Amikor a gyors megoldás keresése közben éppen azt vesszük el magunktól, amire a leginkább szükség lenne — az időt és a következetességet.
Érdemes feltenni a kérdést, amikor hasonló helyzetben találjuk magunkat: valóban a módszer nem működik — vagy egyszerűen nem adtam neki elég időt?
A rehabilitáció nem gyors megoldások sorozata, hanem egy folyamat.
És ebben a folyamatban a legfontosabb nem az, hogy hány módszert próbálsz ki — hanem hogy melyiknek adsz valódi esélyt.